Blepharospasmus (szemhéjgörcs)

A blepharospasmus (görög blepharos = szemhéj + spasmos = görcs, ellenőrizhetetlen izomösszehúzódás) kifejezés bármilyen rendellenes pislogásra, szemhéj-tic-re, rángásra alkalmazható – függetlenül az októl, ami a szemszárazságtól kezdve a Tourette-szindrómán át az antipszichotikus gyógyszerek kiváltotta ún. tardiv dyskinesiáig sok minden lehet.

A blepharospasmus rendszerint egyre fokozódó pislogással és/vagy szem-irritációval jelentkezik. A korai stádiumban esetleg csak meghatározott terhelések váltják ki, mint például a túl éles fény, a fáradtság, vagy az érzelmi feszültség. A kór előrehaladtával a tünetek egyre többször jelentkeznek a nap folyamán. A rángások alvás közben szünetelnek, és egyesekben egy igazán pihentető álomból ébredve néhány óráig nem is térnek vissza. Körülírt feladatra való összpontosítás csökkentheti a rángások gyakoriságát. Ahogy aztán a betegség rosszabbodik, az összehúzódások olyan hevessé és erőteljessé válhatnak, hogy a roham jelentkezésekor a pácienst gyakorlatilag megvakítják: a szemhéjak akár órákig is kényszerűen zárva maradhatnak.

A blepharospasmus feltételezett oka az ún. törzsdúcok (basalis ganglionok) abnormális működése. Ezek az idegsejt-csoportok mélyen az agyba ágyazva találhatók, és minden koordinált mozgás irányításában szerepet játszanak. Hogy pontosan mi az, ami elromlik a törzsdúcokban, azt nem tudjuk; de a zavar minden bizonnyal az idegsejtek közötti kommunikációban használatos ingerületátvivő anyagokat érinti.

A legtöbb esetben a blepharospasmus spontán módon, bármiféle azonosítható kiváltó ok nélkül alakul ki. Megfigyelték azonban, hogy a szemszárazság, mint tünet gyakran megelőzi a blepharospasmust, és/vagy ahhoz társultan jelentkezik. Ennek alapján felvetődött, hogy a szemszárazság provokálhatja a szemhéjrángás kifejlődését az arra fogékonyakban.

A blepharospasmus gyógyszeres kezelése nem könnyű. A különböző szerek eltérő hatásmechanizmussal rendelkeznek; általában előre nem megjósolható, hogy hoznak-e egyáltalán javulást, és még ha igen, akkor is csak rövid időre. Ami az egyik betegnek beválik, a másiknál teljesen hatástalannak bizonyul. Ha az egyik szer hatása idővel csökken, néha sikeresen helyettesíthető egy másikkal. Mindezen okoknál fogva nincsen egyedül üdvözítő megoldás: a kielégítő kezelés kialakítása türelmet igényel beteg és orvos részéről egyaránt. A következő hatóanyagokkal szokás próbálkozni: trihexyphenidyl, benztropine, diazepam, clonazepam, baclofen, carbamazepine, levodopa, bromocriptime, amantadine. A felsorolt gyógyszerek mindegyike kizárólag szoros neurológiai felügyelet mellett alkalmazható; fontos, hogy a beteg ne változtasson önkényesen az adagoláson, és ne szüntesse be a gyógyszer szedését a neurológussal való egyeztetés nélkül.

A kórkép jelenleg ismert egyik legelfogadottabb és leghatásosabb kezelése a botulinumtoxin-injekció használata, melynek során az érintett szem körüli izmokba injektálnak igen kis mennyiségű toxint, mely három hónapra nagy eséllyel megszüntetheti a panaszokat. Amennyiben a terápia hatásos, akkor ezt három havonta ismételni kell.

A stressz csak ront minden mozgási rendellenességen, így a szemhéjrángáson is. A betegek egy részének ezért már pusztán a stressz csökkentése, az azzal való megbirkózás is előnyére válik, s ebben akár a munkahelyi pszichológus is segíthet. Még ennél is kézenfekvőbb segítség a napszemüveg. Ez egyfelől megvédi a szemet a túl erős fénytől, amely zavaró a legtöbb blepharospasmusban szenvedő beteg számára, másfelől a rángásokat elrejti a kíváncsi tekintetek elől. Amíg nem sikerül megtalálni a terápia hatékony módozatát, fennáll a szociális elszigetelődés veszélye. A rettegés attól, hogy a rángási roham bármikor: autóvezetéskor, az úton átkeléskor, társaságban, séta vagy sportolás közben támadhat, otthonülővé teszi, a négy fal biztos menedéke mögé kényszeríti a beteget. Ezért addig is, amíg valamilyen kezelés nem javít az állapotán, a beteg számára a legfontosabb a család és a barátok támogatása.